Nem rég volt egy kiváló cikk az indexen, miszerint búcsút kell vennünk végleg az utóbbi 30 év legnagyobb médiasztárjától, a magnókazettától. Az írás nagyon jól taglalja, hogy az akkori világban hogyan viszonyultunk az otthoni hangrögzítés szinte kizárólagos formájához.Ha valaki nem akar kattintani, akkor a lényeg pár szóban: megkértek egy tizenévest, hogy próbáljon a mai digitális, bélyeg méretű lejátszója helyett egy hétig egy hordozható kazettás magnóval együtt élni, majd foglalja össze a véleményét.Nagyjából úgy sommázta az egy heti használatot, hogy hálát ad a sorsnak, hogy ő már a modern világ szülötte, és nem kellett sose használnia egy ilyen vackot.Bennem is megindult az emlékek özöne.Valamiért sosem érdekelt az, hogy az utcán mászkálva, iskolába menvést zenét hallgassak.Viszont otthon már érdekelt a dolog.Fateromnak volt egy kazettás-lemezjátszós deckje, amit még a kocsi tetején a sátorba belecsomagolva csempésztünk be a nyugatnémetektől '81-ben.(Nagyon necces volt, hogy megúsztuk; ha akkor bukta lett volna, körülbelül manapság szabadulnánk...)
Azon kezdtem ezirányú munkásságomat, persze csak szigorúan a rádióhallgatással.Aztán kicsit később ráeszméltem, hogy fel is lehet venni az adásból zenéket, volt is néhány kedvező műsor ehhez, ahol a számok közben illetve alatt nem dumáltak bele a dalokba.Azonban egy idő után kezdett konfliktusok forrásává válni a családban, hogy  a szülők szerettek volna már pihenni, vagy éppen tv-t nézni, én meg pont akkor akartam magnózni.Kiderült hogy van egy fejhallgató is, ez megint megoldást hozott egy pár hónapra.Rövid idő múlva megint ki kellett valamit találni, legszívesebben az egész hifit kiköltöztettem volna apámék szobájából az én ágyamhoz, de ezt meg nem engedték.Istenigazából hely se lett volna rá sehogy sem.Ekkor kezdett bennem öntudatra ébredni a későbbi elektroműszerész.Voltak otthon kallódó, félig kibelezett zsebrádiók, meg kendácsoltam nyúlfarknyi, kb 20-40 centis kis vezetékekből egy 10 méter hosszó 4 eres sodratot, és rákötöttem a deckre a kinti szobában elhelyezett, polcok közé beszorított 2db zsebrádióhangszórót.Dagadó büszkeséggel mutogattam a művemet, bent forog a szalag némán a nagyszobában, és kint szól beatzene az előszobában az ágyam felett.Még a kábelezést is sikerült szépen elvezetnem a szőnyeg alatt, bútorok mögött.
Ekkor már javában dúlt a kétkazettás-magnók által keltett őrület, viszont  pénz az nem igazán volt ilyesmire.Úgyhogy a legjobb cimborámmal mászkáltunk egymáshoz két különálló magnót átjátszókábellel összekötve zenéket másolgatni, illetve időnként a Keravillba is el kellett zarándokolni, némi üres kazettáért.
Ez úgy a 80-as évek végefelé lehetett már.Aztán később már csurrant-cseppent saját magnóra is, és az öreg hifijével összekötve már otthon is tudtam másolgatni.Valamiért akkoriban a nagy zenekiadó- és terjesztőcégek sem prüszköltek a szerzői és egyéb jogok megsértése miatt.Én is éreztem, hogy ez nem biztos hogy teljesen legális, de egyrészt mindenki ezt csinálta, másrészt tényleg nem volt sose probléma belőle.Gondoltam, a jól fogyó -a cikk szerint országonként évi több tíz millió- üreskazi bizniszből van kárpótlás rendesen.(Bár szerintem manapság is fogy ugyanennyi üres cd-dvd lemez, pláne hogy Magyarországon pofátlan matrica-sarc is van ezeken...).

Ugyanilyen fantasztikus lehetőségek rejlettek az mp3-az-autóban témakörében is.Ez már a kilencvenes évek közepén történt, 20 éves körül lehettem. Akkor már volt autóm is, lévén megörököltem nagyfaterom Wartburgját, aminél csak 10 hónappal voltam idősebb...Egyszerű, mai szemmel filléres járgány volt, de nekem a csúcsot jelentette 20 évesen jaszkarini vele.Mondjuk benzinre pénz nem volt túl sok, de akkoriban kezdtem dolgozni.A munkahelyemen voltak számítógépek, és 1-2 évvel munkába állásom után volt már a cégnek internetje is.Ez akkoriban eléggé kuriózum volt, inkább csak iskolák, állami hivatalok rendelkeztek ilyen lehetőségekkel.Visszatérve a zenehallgatásra; ha már volt internet, sokat olvasgattam fórumokat is, fantasztikus zsenik osztogatták az észt, hogy hogyan lehet belebarkácsolni az autóba egy komplett, de minimális kiépítésű számítógépet, hogy a tömörített zenefájlok megszólalhassanak.
Ez akkoriban a lehetetlen kategóriát súrolta (úgy mint ahogy a takarítónő az őrület határát...)
hiszen a rázkódás és az alkatrészek áramellátásának megoldása nagyon nem volt könnyű.Azon kívül, hogy ugye valahogy látni is kéne, hogy mit játszik le az ember.A mai csodamonitoroknak akkoriban híre-hamva se volt, lcd-megjelenítő is maximum a zsebszámológépekben, csík méretben; a képcsövest meg hová teszi az ember a kocsiban.Továbbá az akkori kiöregedett számítógépek sem voltak feltétlenül olcsók.DeEzekből kifolyólag nekem ez a dolog kiesett, de lelkesen olvasgattam a témában.Jópáran viszont meg tudták oldani, jobb anyagi helyzettel, nagyobb méretű autókkal kicsit könnyebb volt.
Aztán a kor előrehaladtával igencsak javultak az esélyek, kisebb, olcsóbb jobb megoldásokon keresztül ma már szinte játék ezt a problémát megoldani.

Ami még érdekes lehet egy mai fiatalnak, az az akkori magyarországi telefónia helyzete.Lehet, hogy el sem tudják képzelni, hogy nemhogy mobil, hanem még vezetékes telefon sem volt nagyon sok helyen.Emiatt még a legszűkebb családi-rokoni-baráti körben is papír alapú levelezést kellett folytatni, ha valami közlenivaló akadt.Esetleg ha volt a távolban lakónak munkahelyi, vagy otthoni telefonja, akkor ki is lehetett slattyogni az utca végére a publikus távrecsegőhöz.Hétvégente esténként meg ment a nagy társasági élet a telefonfülkék körül (legalább is mifelénk) a fiatalok ellepték kocsikkal a környéket, dohányoztak, buliztak, hangoskodtak az utcán, időnként fel-felhívva a további haverjaikat.Én akkoriban még túl fiatal voltam, hogy ugyanezt csináljam :-) , illetve nem volt szinte senkinek telefonja odahaza.Akinek meg mégis, azt hívogattuk orrán-száján, ha bármi gond volt mondjuk egy buli szervezésével, vagy az összetalálkozásba vélt hiba csúszni.Gondolom, hogy mindennek hogy örültek (hosszú ő-vel...) az ottani lakótársak.

De ne menjünk ennyire erőlre.Anyámék speciel a hetvenes években kértek egy telefon-áthelyezést a régi lakásból a felépült ház címére.Persze tudták, hogy ez nem lesz egy rövid átfutású dolog.Aztán később feledésbe is merült.Majd a 90-es évek elején (!) jött egy levél a mindenható Matávtól, hogy már csak 3-an vannak előttünk a listán, és várhatóan hamarosan fejlesztések lesznek a lakókörzetünkben.El kellett telnie majdnem 20 évnek, hogy egy telefonvonalat áthelyezzenek.És ez nem volt egy kirívó eset, sőt egy tudott és egybenmindenki által elfogadott helyzet volt, de csak a kényszer miatt.(Ha ezt manapság itt elmondanám a svédeknek, valszeg komplett hülyének néznének.)Mivel informatikai cégnél dolgoztam, lett megoldás otthoni komputerre is (gyakorlatilag kidobott, haldokló alkatrészekből össze tudtam rakni egyet) és otthonról is tudtam már netezni.Ekkoriban, '95-97 tájékán az otthoni internetre kötött gépek száma gyakorlatilag a nullához közelített, mondjuk a telefonhálózat és az én gépem sebessége nemkülönben.De nagyon élveztem, a gépet az évek során folyamatosan tudtam ugyan modernizálni, de a tetű letöltési sebességgel küzdöttem még további 10 évig, mire lett otthon gyors internet, szintén a fantasztikus feljettségű internetszolgáltatóknak köszönhetően.

Végül az utolsó ilyen röhelyes kőkorszaki emlék, az a cipőkkel való küszködés.Mivel elég nagy lábon éltem már 11-12 évesen is (nem a pénzt szórva), szinte sehol nem kaptunk megfelelő méretű csónakokat a lábamra, de a szüleimére sem.Vagy ha igen akkor mondjuk egyféle volt, és az volt a választás lehetősége, hogy kell-e vagy nem.Azokban az években ('85-'95) rengeteget jártunk át Csehszlovákiába egyrészt nyaralni -imádták szüleim a hegyeket, bejártuk az egész Tátrát szinte- másrészt mert a cipőiparuk valahogy jobb volt és rogyásig voltak  a boltok olcsó és jó minőségű, akár 43-50(!) méretű, mindenféle cipővel.Mivel a határon nem lehetett átvinni még vámot fizetve sem (ezt mai fejjel érti vajon valaki??); ezért a kocsiban mindenfelé, ajtókárpit mögé és hasonló helyekre eldugva kellett hazacsempészni.Egy kokainfutár csak tanulhatott volna tőlünk.Arra már nem emlékszem, hogy a cseszkók nem engedték-e kifele, vagy a magyarok befele, de ez a cirkusz elhúzódott a kilencvenes évek közepéig; utána meg már kevésbé jártunk át, mert meg is drágult ott is minden, meg megnövekedett az a prosztó magyarellenesség is, ami manapság is tart.
Ez az egész iromány csak a kazettás cikk hatására csúszott ki belőlem, tudom, hogy szinte minden 30 év feletti tisztában van ezzel, de hátha olvassa néhány tizenéves, és hátha röhög egy jót az egészen, illetve hátha a mi korosztályunkból is néhányunkra rátör a nosztalgia.
Az posztban direkt kerültem a technikai szakkifejezések használatát, nem hiszem, hogy az a néhány olvasóm pont ebben akarna elmélyedni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.